Ismét remek portrékat készíthettem el. Ezúttal emeltük egy kicsit a tétet, és a biztonságot jelentő stúdióm helyett portré alanyom otthonában készítettük el a képeket. Nagy izgalmak közepette készítettem össze a felszerelést a bevetéshez, hiszen sosem lehet tudni, hogy mi fogad majd a helyszínen.
Alap haditervem persze mindig van a fotózások előtt, de ez esetben a sava borsát a dolognak a milliónyi változó körülmény adta…Persze nem teljes kétségbeesésben szálltam be a kocsiba aznap reggel. Mint mindig, most is mantráztam magamban nagy kedvencem, Clint Eastwood szavait a „Halálhágó” című filmből (https://www.imdb.com/title/tt0091187/):
„Improvizál, alkalmaz, elhárít!”
Ennek okán nem is lehetett más az első lépésem érkezés után, minthogy tettem egy kört a bevetési körletben. Minden szobába és helyiségbe benéztem, ahova csak lehetett. Alaposan megnéztem a helyek jellegzetességeit, hogy miket lehetne felhasználni a képekhez, és miket kellene eltakarni valahogy.
Mint ahogy lenni szokott, az eredeti tervekből most se sok valósult meg. De az eredménnyel én és a kedves portré alanyom is elégedettek voltunk…
Első nekifutásra arra szavaztam, ami a blog címében is elhangzott már egyszer:
„A kevesebb több…”
Ugyan bepakoltam egy hatalmas derítőlapot arra az esetre, ha nem találok hátteret a házban, de rögtön a konyha nappaliban belefutottam egy sötét térelválasztóba.
Azonnal meg is volt a hátterem az első képekhez. Aki látott már munka közben, az jól tudja, hogy mennyire szerelmese vagyok a kisvakuk ravaszabbnál ravaszabb használatának. Ám amikor megláttam, hogy micsoda fények jönnek be a hatalmas konyha ablakon, nem volt kérdés, hogy azzal kell kezdenem…
Persze az elképzelésem mit se ért volna, ha nem vagyok a megfelelő „ecsetekkel” felszerelve. Ilyenkor jól jön a kütyü mániám, hiszen pikpak volt mihez nyúlni. Indulás előtt még bőszen arra készültem, hogy megint a nagy kedvencemet, a 135mm-es objektívet használom majd. A konyha azonban nem az én kis felszerelés függő lelkem kénye kedve szerint épült. Gyorsan kiderült, hogy egyszerűen nincsen hely ehhez az objektívhez.
Itt jött a képbe a másik nagy szerelmem, és egyben hű bajtársam is, a jó öreg 85-ös. Az 1.4-es fényerőnek hála a gyönyörű, de egyre gyengülő fényben is úgy dolgozhattam, ahogy nekem tetszik. Az sem utolsó szempont, hogy portré alanyom arcához sokkal jobban is illett ez az objektív.
Hát nem telt el sok idő, és csak beizzítottam legalább egy vakut, hogy a háttérre is rakjak egy kis fényt. Meg persze imádok a legendás Irving Penn (https://en.wikipedia.org/wiki/Irving_Penn) nyomdokain járni. Igaz csak nagyon szerényen, de gyakorlat teszi a mestert, nem igaz?!
Egy szerény kis „grid” rákerült a vakura, belőttem manuális módban az abszolút minimum fényerőre, és dirrrr…Már lőttem is a képeket. Kár is lenne tagadni, hogy nagy élvezet volt végre élesben is használni a szintén nagyöreg Nikon SU-800-as kioldót is. Ugyan megvannak a maga kis hibái, de ennek ellenére szerintem méltatlanul lett elfelejtve az évek során. Jó kezekben csoda dolgokra képes.
Időnként megkapom kérdésnek, hogy miért használok még mindig régi, egyesek szerint már ósdi technikát. Nos, nem lehet elégszer elmondani, hogy az öregember nem vén ember. Főleg akkor nem, ha a világ legjobb technikája volt egykoron. Ami pedig működik, azon minek változtatni, nem igaz?! Jóóó, kicsit árnyaltabb azért a helyzet. A fotózás technikai sport, nincs mese. Ha sport,vagy éppen természet fotós lennék, jó eséllyel rá lennék kényszerítve én is a legújabb dolgokra. Portré fotósként viszont élvezhetem azt a luxust, hogy azzal a technikával dolgozhatok, amivel jól esik.
Sokáig gondolkodtam én is azon, hogy milyen gyors választ adhatnék a kételkedőknek, és persze főleg a szakmabeli kritikusoknak. Végül arra jutottam, hogy azért dolgozom ezekkel a felszerelésekkel, amiért sokan jobban szeretnek veterán autókkal közlekedni. Nem elég csak dolgozni a gépekkel, szeretni és élvezni is kell a munkát velük. Sokan akkor hagyják el a fotós pályát, amikor pénzt kezdenek keresni vele. Hajtják a dolgokat, egyre újabb és újabb gépeket vesznek, és elmúlik a varázs. Pontosan ezért szeretek nálamnál is idősebb filmes gépekkel dolgozni. Nem sok értelme van a munkának, ha nem leljük örömünket benne. Na de vissza a képekhez, kicsit elkalandoztam…
Némi foton rögzítés után úgy éreztem, hogy ideje átigazolni a második helyszínre is, az egyik kisebbik szobába. Számtalan lehetőség akadt a képkészítésre, de igyekeztem sorban végig menni minden ötleten. És persze nincsen Csabis fotózás kemény fények nélkül, így itt is ezzel kezdtem. A végén még megfeledkezek erről a beállításról. Nemigen volt kihívás a veterán felszerelésnek végrehajtani a feladatot, csak egy vaku jobbról, gyors komponálás és katt.
Az egyik, ha nem a legérdekesebb az ilyen helyszíni munkáknak, hogy improvizálni kell. Sosem lehet tudni, hogy mi fogad majd, és azt hogyan tudjuk össze párosítani a megrendelő elképzeléseivel. De pont ez benne az izgalmas. Na meg arról sem illik megfeledkezni, hogy hogyan kell valakit beállítani a képen…
Az egyik, ha nem az első dolog, ami megragadta a figyelmemet a szobában, az a furcsa kép volt a falon. Azonnal tudtam, hogy akarok olyan képet lőni, amelyiken ez adja a hátteret. Fogtam is rögtön egy plusz vakut, rádurrantottam a megfelelő kiegészítőt, és mehettek is a fénynyalábok a falra. A fő fényt pedig tovább szűkítettem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj )))…
Örültem volna, ha több időnk van a bevetésre, és akkor számtalan plusz világítást is kipróbáltam volna. Sajna van egy ilyen rossz szokása az ilyen fotózásoknak, hogy pikpak rohan az idő. Ezúttal is gyorsan sötétedni kezdett, úgyhogy ugrottam is tovább a következő képre.
Ahogy megláttam a szőrmét a kanapén, tudtam, hogy szerepelnie kell pár képen. Rögtön a régi nagyok jutottak az eszembe, így muszáj volt az Ő emléküknek is adózni egy kicsit. És mivel imádok vakuval dolgozni, így az erkély ajtó túloldalán az udvarra csak kiraktam egyet, hogy az legyen a fő fényforrás. A jó kis függöny bőven elég volt ahhoz, hogy lágyítson rajta. Én meg egy kicsit Joe Mcnally-nak érezhettem magam. Teljes győzelem.
Végül mindketten úgy éreztük, hogy érdemes adni egy esélyt a természetes fénynek is. Így az utolsó képpel vissza is tértünk a bevetés kezdeti elészeléséhez, miszerint a kevesebb több. Igaz a hirtelen jött eső is besegített a döntésben, hogy gyorsan hozzam be a házba a kisvakumat. Modern világ ide vagy oda, az elektromos dolgok még mindig nem szeretik a vizet…
Úgyhogy a finisben csak megemeltem a gép érzékenységét, és rábíztam magunkat a jó kis 85mm-es objektívre. Közben az esőt hallgatva elégedetten zártuk a napot…
He tetszettek Önnek a képek, és úgy érzi, hogy remek lenne évekkel később visszanézni egy albumban az ilyen stílusú képeit, keressen bizalommal: